Élet és Tudomány 2000/11.sz.
MILYEN VIZEINK ÁLLAPOTA?
A professzort egyebek között vizeink állapotáról, a legfontosabb teendőkről és tudományos-vezetői pályájáról kérdeztük.
- Ön szerint vizeink milyen állapotban vannak?
- Felszíni vizeink állapota olyan, mint a gazdaságé. Hazánkban az első vízminőségi felmérések nemzetközi összehasonlításban is nagyon hamar, az ötvenes évek elején és derekán készültek el. Ehhez viszonyíthatjuk a későbbi adatokat. Vizeink minősége a hetvenes években volt a legrosszabb, attól kezdve általában javul. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején pedig - elsősorban a gazdasági recesszió következményeként - ugrásszerű volt a javulás.
Vizeink az Európai Unióban és hazánkban is használt ötosztályos skálán másod- és harmadosztályúak, vagyis közepes vagy annál jobb minőségűek. Elsősorban olyan helyeken van baj, ahol a folyó tisztítatlan szennyvizet fogad be, ugyanakkor a vízhozama (a hígítóképessége) viszonylag csekély. Tavaink eutrofizálódása közismert. A Balaton vízminősége javul, mégpedig nagyobb mértékben, mint ahogy a kutatók várták. A felszín alatti vizeinknek viszonylag nagy a vas- és a mangántartalmuk, Békés megyében pedig a geológiai eredetű arzén okoz gondot.
- Az Akadémia stratégiai kutatásainak keretében Ön vezeti a vízgazdálkodási programot. Milyen kérdésekkel foglalkoznak?
- Egyebek között azon gondolkodunk, hogy vajon a víz mennyire lesz a fejlődés meghatározó eleme huszonöt-harminc év múlva. Kérdés az is, hogy az ötven vagy száz évvel ezelőtt épített infrastruktúrát menynyire kell megőrizni a jövőnek, milyen mértékben szükséges eltérni tőle. Másképpen: a múlt század elképzeléseit és technológiáit átvisszük-e, átvigyük-e a jövő századba? Van-e módunk és lehetőségünk arra, hogy ezeken - a háztartási vízgazdálkodástól kezdve az árvízvédelemig - változtassunk? A programban természetesen foglalkozunk a vízszennyezés, az éghajlatváltozás, a vízgazdálkodás stb. kérdéseivel is.
- Egy ilyen program javaslatokat ad a megoldásra?
- Átfogó stratégia kidolgozásához egy önálló, csak ezzel foglalkozó intézetre volna szükség. Nagyon sok országban vannak is ilyenek.
Az akadémiai kutatásban mi nem vállalkoztunk többre, mint arra, hogy a kérdéseket élesen fogalmazzuk meg, s megkérdőjelezzünk olyan dolgokat is, amelyeket sokan és sokszor tabunak tekintenek. Megmutatjuk, hogy milyen korszerű módszerek állnak rendelkezésünkre, de arra nem vállalkozhatunk, hogy átfogó stratégiát dolgozzunk ki.
- Az ember azt hinné, hogy van stratégiánk, s a programok már ennek megfelelően futnak.
- Hozzászoktunk ahhoz, hogy a “központ" elkészíti a tervet, aztán az jól, rosszul megvalósul. Egy demokratikus társadalomban az élet sokkal bonyolultabb. Az Egyesült Államokban 1972-ben azt mondták: hét éven belül az összes hajózható vizünk legyen horgászásra, halászásra és fürdésre is alkalmas. Ez máig sem következett be... Vízióink lehetnek ugyan, de az a kérdés: mi az, amit meg tudunk oldani, mi az, amire pénzünk van, és óvjuk-e vizeinket?
- A vízzel és a környezettel kapcsolatban nagyon sok a prófécia.
- A tudomány valójában többnyire csak kevéssel tud hozzájárulni a megbízható előrejelzésekhez. Nézzünk egy példát! Azt, hogy egy folyó vagy egy tó vizének minősége miként változik a beléje vezetett szennyvíz hatására, észleljük és mérésekkel dokumentáljuk. A múltbeli észlelésekre egy vízminőségi matematikai modellt illesztünk, s ennek segítségével vizsgáljuk, hogy a jövőben - a terhelést növelve vagy csökkentve - hogyan is alakul majd a vízminőség. A modellezésre vannak sikeres példák, de akadnak kudarcok is. Ezek egyebek között abból származnak, hogy nem tudjuk, a szennyvíz összetétele miként változik, s milyen mértékben változtatja meg a befogadó víz összetételét, valamint a vízben végbemenő kémiai és biológiai folyamatokat. Az előrejelzések azért bizonytalanok, mert semmiféle biztosíték sincs arra, hogy a múlt eseményei pontosan megismétlődnek a jövőben.
- Gondolom, ma már technológiailag megvalósítható volna, hogy bármilyen vizet ihatóvá tisztítsunk. Ez nyilván pénzkérdés.
- Pontosan. Bármilyen vízből tudunk ivóvizet készíteni, a technológiai tudás rendelkezésünkre áll. Az persze, nem biztos, hogy bárki is meginná azt a vizet, amelyet - mondjuk szennyvízből állítanak elő.
- Pedig mi is majdhogynem a saját szennyvizünket isszuk vissza a Dunából...
- Azért ez nem így van. Budapest szennyvizeit az ivóvizet adó parti szűrésű kutaktól délre vezetik be a Dunába. Azt, persze, nem szabad elhallgatnunk, hogy egy kissé kockázatos egyetlen vízbázisra hagyatkozni. Érdemes arról is beszélnünk, hogy az elmúlt tíz év során a vízfogyasztásunk 40 százalékkal csökkent. Ez örvendetes dolog, de egyebek között azt is jelenti, hogy a víz sokkal tovább tartózkodik a hálózatban, mint régebben, s így több idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy a mikrobiológiai reakciók beindulhassanak. Hogy ez milyen hatással van a minőségre, azt nem tudjuk, hiszen nem ellenőrizhetjük minden csapnál a víz minőségét.
Nem vagyunk büszkék arra, hogy a főváros szennyvizeinek tisztítása nem kielégítő mértékű. De a tervek megvalósítása mintha felgyorsult volna. Tavaly üzemelni kezdett a dél-pesti szennyvíztelep, az észak-pesti telepet számottevően kibővítették, ez a program folytatódik majd minden bizonnyal Csepelen, és a déli nagy szennyvíztisztítónak az építése is hamarosan megkezdődik. Itt számos biztató jel van. Összességében az ivóvízellátásra, a csatornázásra és szennyvíztisztásra soha annyi pénzt nem költöttünk, mint az elmúlt tíz évben. Igaz, ezeket az összegeket nem mindig a leghatékonyabban használtuk fel. Építettünk olyan kapacitású létesítményeket, nem is keveset, amelyeket ma nem tudunk kihasználni.
- Ön a nyolcvanas évek második felében a Vízminőség-védelmi Intézet igazgatója, a kilencvenes évek elején pedig a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet (VITUKI) főigazgatója volt.
- A nyolcvanas évek derekán a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet négy intézetből állt. Az egyik vízszennyezési és vízminőségi problémákkal, folyókkal és tavakkal, talajvízzel és felszín alatti vizekkel foglalkozott - ennek az intézetnek voltam a vezetője. Körülbelül száz munkatársunk volt, köztük negyven, igencsak eltérő hátterű kutatónk. A mérnöktől a biológusig mindenféle akadt közöttünk, tehát nagyon sok lehetőségünk volt arra, hogy tanuljunk a másiktól. Ez sajátosan olyan terület, ahol egy mérnök vagy egy hidrobiológus egymaga nem boldogul, egy feladat megoldásán együtt kell dolgozni a többiekkel.
A VITUKI főigazgatójaként négyszázötven munkatársát kellett vezetnem. Nagy kihívás volt: vajon egy korábbi rendszerben felépített kutatóintézet miképpen alakítható át, és egyáltalán átalakítható-e a piacgazdaság követelményeinek megfelelően? Ilyenformán két éven át nagyon sok mindent megpróbáltunk. Számtalan olyan dolgot, amelyet a későbbiek során más intézetek is alkalmaztak. Azt hiszem, hogy egy kicsit úttörő munkát végeztünk, összességében ez a vállalkozás mégsem volt sikeres.
Nekem az volt az álláspontom, hogy az állam nyilvánítsa ki: milyen szolgáltatásra és milyen munkák elvégzésére van szükség, mi az, ami nemzeti feladat, és én majd ehhez igazítom az intézményt. Sajnálatos azonban, hogy semminemű ilyen állásfoglalásra nem került sor. Úgy látszik, ügyetlen voltam a tárgyalásokon.
- Ön részt vett Rio de Janeiro szennyvízgondjainak megoldásában. Hogyan jutott el idáig?
- Még 1986-ban részt vettem egy konferencián Rio de Janeiróban, s tartottam egy, a Balatonnal foglalkozó előadást. Utána többen odajöttek hozzám, és azt kérdezték, nem tudnék-e segíteni nekik, Brazíliában, a brazil fővárosban van ugyanis egy mesterséges tó, amellyel sok hasonló bajuk van, mint nekünk a Balatonnal. A dolognak az lett a vége, hogy egy, az ENSZ által támogatott programot vezettem a nyolcvanas évektől a kilencvenes évek elejéig. Aztán az ENSZ-től és a Világbanktól 1994 táján azzal kerestek meg, hogy vegyek részt Rio de Janeiro szennyvíztisztítási és -kezelési programjában és egyúttal az öbölnek a megtisztításában. A kettő együtt ötmilliárd dolláros beruházás, tehát nem csekélységről volt szó. A riói programot 1995-ben fejeztük be.
- Most éppen milyen tudományos munkát végez?
- Az Európai Unió támogatása révén kollégáimmal és sok más intézménnyel együtt a Duna vízgyűjtőjének a tápanyagforgalmát kutatjuk. Vezetek egy nemzetközi munkacsoportot, amely a korszerű szennyvíztisztítás részleteit igyekszik feltárni. Például arra keressük a választ, hogy a szervesanyag-lebontás hogyan működik a folyókban.
Egyébként a tudomány szó engem mindig megrettent. Vajon én igazából tudományt művelek? Az ember valamilyen gyakorlati problémán dolgozik, és akkor rájön, hogy nagyon sok kérdést nem tud megválaszolni. Ez kutatási kérdéseket vet föl, tehát a kutatás területén megy tovább. Az eredményeket aztán hasznosítja a gyakorlatokon, és igyekszik a diákjainak is átadni.
A negyvenes éveit követően az ember - őszintén szólva - ötletekben már sokkal gyengébb, mint azelőtt volt. Én 56 éves vagyok. Valamilyen integráló szerepet próbálok betölteni, és messze elkerülöm azt a látszatot, hogy én fogom feltalálni a spanyolviaszt. Nekem az a dolgom mint oktatással és kutatással foglalkozó menedzsernek, professzornak, hogy megfelelő feltételeket próbáljak teremteni. Ez azonban nagyon nehéz feladat. Pályázni már megtanultunk, pályázunk is mindenfelé.
Pokorni Zoltán miniszter a Gábor Dénes-díj átadásakor azt mondta: Magyarországon ma több kutatási téma létezik, mint ahány kutató akad. Ez egyértelműen mutatja, hogy rettenetesen szétforgácsolódtunk, sok kínnal küszködünk, egyszerűen nagyon sok területen nincs megméretés. Visszacsatolások sincsenek. Jómagam örülök, amikor ipari megbízásból végzünk kutatásokat. A megbízó számon kér, megnézi, hogy mire ad pénzt. Ha szüksége van a kutatás eredményeire, akkor a munkát meg is fizeti tisztességesen, de ha nem kap megfelelő eredményt, akkor bizony nem fizet.
- Köszönöm a beszélgetést!
Sarkadi Péter
Somlyódi László okleveles gépészmérnök, az MTA rendes tagja, a Budapesti Műszaki Egyetem vízi közmű és környezetmérnöki tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. Szakterülete a vízminőség-szabályozás, a szennyvíztisztítás, továbbá szakterületén a matematikai modelleknek és a rendszerelmélet módszereinek alkalmazása. Egyebek között részt vett a Balaton eutrofizálódásának szabályozásában, a Kis-Balaton helyreállításában, Rio de Janeiro szennyvízgazdálkodási tervének kidolgozásában és a Guanabara-öböl rehabilitációjában; foglalkozott a Duna és a Tisza hőszennyezésével, az éghajlatváltozás lehetséges hatásaival, a szennyvíztisztítás elméletével, a Duna-vízgyűjtőjének tápanyagforgalmával, az EU-csatlakozás és a hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdéseivel. Számos hazai és nemzetközi szakmai szervezet tagja, illetőleg elnöke, alelnöke.