Élet és Tudomány 2000/11.sz.
Mérgezett folyóink
A Szamosból egyelőre eltűntek azok a halfajok, amelyek kizárólag a folyó alsó szakaszán éltek. Erre a sorsra juthatott a kecsege és a menyhal, a jász- és a laposkeszeg, a süllő és a kősüllő, a védett halak közül pedig a széles és a selymes durbincs, valamint a magyar és a német bucó.
Nagyon súlyos veszteség érte a Tisza halfaunáját, de mégis bízhatunk abban, hogy egyetlen faj sem tűnt el belőle hírmondó nélkül. A folyó alsó és középső szakaszát jellemző limnofil (álló- és lassú vizeket kedvelő) fajok ugyani a nagyobb holtágakban szintén élnek, s az idejében feltöltött Tisza-tó lezárt tározóterében is menedéket találhattak. A legnagyobb kárt a Vásárosnamény és Tokaj közötti szakasz szenvedte el, de az ott élő reofil (áramláskedvelő) halfajok szerencsére a folyónak a Szamos torkolata fölötti részén is élnek. E menedékhelyek a visszatelepülés kiindulópontjai lehetnek.
Az élőlények nem egyformán érzékenyek a cianidokra. Némelyiküknek már literenként 0,03 milligrammos töménységben is veszélyezteti az életét, míg mások ennek a többszörösét is képesek elviselni. Sajnos, a halak kimondottan érzékenyek a méregre, bár nem azonos mértékben. Nagy veszteségeket szenvedett a kecsege, a süllő; a menyhal és a harcsa, a keszegek közül a dévér- és a laposkeszeg, továbbá a védett selymes durbincs és a bucófajok. Őshonos halaink mellett rengeteg betelepített busa pusztult el: Arányuk azért látszik igen magasnak, mert, nagy testűek lévén, ezek keltették fel legjobban a tetemeket gyűjtő emberek figyelmét. Az apró termetű balak, például a küszök, küllők vagy a csíkok tetemei azonban szinte észrevétlenül sodródtak el az árral.
Sok faj állománya vészesen csökkent, s ezt nemcsak a halfogási eredmények sínylik meg, hanem a populációk fennmaradása is veszélybe kerülhet. A kis létszámú populációkban korántsem biztos, hogy kellő számban jelen vannak mondjuk egy fertőző betegség túlélését lehetővé tevő génváltozatok. Csak reménykedhetünk, hogy ez a genetikai sodródásnak nevezett jelenség nem tereli végzetes irányba a megfogyatkozott állományok sorsát...
A cianidok hatásának ismeretében nyilvánvaló, hogy az érintett folyószakaszokon nem csak a halak pusztulásával kellett számolni. Ha “csupán" rájuk hatott volna a méreg, a baj aránylag könnyen orvosolható lenne telepítéssel, de, sajnos, sokkal többről van szó. A cianidok olyan sejtlégzést bénító mérgek, amelyek minden aerob (oxigént igénylő) élőlényt képesek elpusztítani, a legegyszerűbb baktériumoktól a vízinövényeken, a kerekesférgeken, a puhatestűeken, a rákokon és a rovarokon át a vízimadarakig és az emlősökig. A mérgezés tehát a vizek természetes haltáplálék-készletét is megsemmisítette, illetve súlyosan károsította.
Az alsóbbrendű szervezetek nem csupán a halak táplálékaként fontosak, hanem más szempontból is nélkülözhetetlenek a vizek életében: Minden életközösség alapja a termelőknek nevezett; fotoszintézisre képes zöld növényzet; amely vízből, szén-dioxidból és ásványi sókból szerves vegyületeket állít elő. A vizek fő szervesanyag-termelői a mikroszkopikus algák, amelyek különféle kerekesférgeknek és alsórendű rákoknak szolgálnak táplálékul. Az utóbbiakat kisebb testű gerinctelenek (férgek, evezőlábú rákok, rovarlárvák stb.) fogyasztják, a táplálékpiramis csúcsán. pedig az őket fogyasztó halak, majd a ragadozó halak vannak.
A folyókban - az állóvizekkel ellentétben - az élethez szükséges szerves anyagnak csupán kisebb részét állítják elő az ott élő lebegő algák. Nagyobb részük a vízgyűjtő területről sodródik oda, főként elhalt növényi és állati maradványok, szerves törmelék formájában. A szerves anyagok (vízbe hulló rovarok, növényi magvak, szerves törmelék stb.) egy részét a fogyasztóknak nevezett állati szervezetek hasznosítják, nagyobb részét a lebontók, a baktériumok dolgozzák fel, mégpedig igen gyorsan. Intenzív működésük érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy egyetlen kilogramm tömegű baktérium összesített felülete akkora, mint egy futballpálya: E nagy-felületen a baktériumok rövid idő alatt nagy mennyiségű anyagot képesek felvenni, ezt magukba építve gyorsan osztódnak, s a számuk exponenciálisan nő. Szaporodásukat a velük táplálkozó ostoros és csillós egysejtűek tartják féken, amelyeknek viszont az egyebek közt már halak által is hasznosított kerekesférgek, kagylók és rovarlárvák a fő fogyasztói. Vajon mennyi maradt folyóinkban a lebontó baktériumokból, a velük táplálkozó egysejtűekből és a táplálékláncokból összeálló hálózatmás tagjaiból?
A vízi életközösség e rendszere elsősorban a természetes állapotú folyóvizek jellemzője; de összehangolt működése bizonyos halárak között a káros emberi hatásokat is képes kivédeni. Ha nem így volna, akkor a kommunális szennyvizeket nagyrészt tisztítás nélkül befogadó folyóink bűzös és fertőző vizét mindenütt messzire el kellene kerülnünk. Az eleven folyóvíz természetes tisztulása olyan hatékony, hogy a szennyvízbevezetések alatt 10-20 kilométerrel a víz nagyrészt megszabadul a bomló anyagoktól.
A tisztulás lényegében az előbb vázolt folyamatokon alapul, kiegészülve a különféle vízszűrő szervezetek, mindenekelőtt a kagylók tevékenységével. A súlyosan sérült életközösségek azonban nem képesek a víz hatékony tisztítására, ezért mérgezett folyóinkat különösképpen óvni kell a szennyvízterheléstől.
Szó esett már arról, hogy a cianidok a növényekre is veszélyesek. Vajon mennyire károsodtak a gyönyörű hullámtéri fűz-nyár ligeterdők? Valójában ezt majd csak akkor tudjuk meg, ha a természet tavaszi ébredésével megélénkül a növények anyagcseréje. Abban bízhatunk, hogy a folyópartok talaja a bőséges őszi és téli csapadék hatására már a ciános hullám érkezése előtt nagyrészt telítődött vízzel, ezért a méreg nem járta át, tehát az erdők remélhetőleg nincsenek veszélyben. Más a helyzet a vízparti fákkal, amelyeknek kimosott gyökérzete közvetlenül érintkezett a ciános oldattal. Ez esetben csak abban bizakodhatunk, hogy a szennyezés levonulása idején még nem indult meg a nedvkeringésük, tehát nagyobb mennyiségű cianid nem kerülhetett beléjük. Vagy ha mégis, a tiszta víz lehetőséget ad a kioldódásra, kimosódásra: Belegondolni is borzasztó, mi történt volna, ha a gátszakadás három-négy hónappal később, a vegetációs időszakban következik be, vagy ha egy áradással a hullámteret is elönti a mérgezett víz...
A visszatérés forgatókönyve Néhány nappal a tragédia után azt jelentette egy rádióadó, hogy visszatért az élet a Szamosba. A nyilván jó szándékkal fogalmazott hír megtévesztő, mert azt sugallja, mintha az élőlények elmenekültek volna a halálos ár elől, majd a veszély múltával visszatértek. Ezenkívül úgy tetszhet, mintha a visszatelepülés az élőlények összességére vonatkozna. Ez, sajnos, nem igaz, csupán az történt, hogy ott is megjelentek az élet első jelei, ahol teljes volt a pusztulás.
A Tiszába érkező cianidos oldat némiképp felhígulva is mérhetetlen károkat okozott, de a nyomában maradtak túlélők, az alacsonyabb rendű élőlények és a halak között egyaránt. Sajnos, a cianid szubletális, azaz halálos adagnál kisebb koncentrációban is sok bajt okozhat. A mérgezésből adódó azonnali károsodáson túl megzavarhatja az ivarsejtek termelődését, a lerakott peték kikelését, akadályozhatja a rovarlárvák átalakulását, s a megtermékenyült ikrákból rendellenesen fejlődő halak kelhetnek ki. Tehát a mérgezés elhúzódó hatásait sem hanyagolhatjuk el, s akkor a másik rejtőzködő veszedelemről, a nehézfémek esetleges lerakódásának következményeiről még nem is beszéltünk.
A folyók élővilága jobban tűri a szennyezést, mint az állóvizeké. A szüntelenül cserélődő, megújuló közeg magával sodorja a mérgező anyagot, s az érkező tiszta víz nemcsak lehetőséget ad a megújuló életnek, ha nem mindjárt be is oltja azzal. De még ha az utánpótlás elmarad, akkor is benépesülhet a víz azokkal az ellenálló szaporítóképletekkel: spórákkal, tartós petékkel stb., amelyek az alsóbbrendű élőlények fennmaradását szolgálják szélsőséges viszonyok között.
Figyelni és beavatkozni Akárhogy lesz is, hosszú időbe telik, mire a mérgezés által sújtott folyókban a tragédia előttihez hasonló élet alakul ki. Tízéves süllők, húszéves harcsák nem “teremnek" néhány év alatt. A folyamat azonban megindult, és nekünk segítenünk kell, hogy folyóinkban-mielőbb elfogadható állapotba kerüljön a halállomány is. Folyamatosan ellenőrizni kell a halakban és az üledékben esetleg visszamaradt egészségkárosító anyagok mennyiségét, és amíg bajt okozhatnak, szigorúan tiltani kell a felhasználásukat. A mérgezés által sújtott folyók teljes hosszán fel kell mérni, mi maradt a termelő szervezetekből, a lebontókból és a fogyasztókból, mert csak a harmonikusan működő táplálékhálózatra alapozva segíthetjük elő az élővilág rehabilitációját. Figyelemmel kell kísérnünk a halak táplálékát adó plankton és a bentosz faji összetételének és mennyiségének változását.
Az idén nagyon kevés halivadékra számíthatunk a természetes szaporulatból, hiszen az anyaállományt súlyos veszteség érte. De ha tavasz végére megfelelő táplálékkészlet alakul ki a vizekben, miként reméljük, akkor készen kell állnunk arra, hogy pótoljuk a táplálékháló hiányzó szemeit. Nem csupán a gazdaságilag fontos, halászati-horgászati jelentőségű halfajokra kell gondolnunk, hanem a természeti értéket képviselő halakra is. A beavatkozás módozatait a már megkezdett felmérések eredményei szabják meg, de már most fel kell készülnünk az alternatívákra, nehogy elkéssünk a szükséges lépések megtételével.
Sajnos, nehezíti a munkát, hogy keveset tudunk a folyóvízi ökoszisztémák hihetetlenül bonyolult működéséről és kapcsolatrendszereiről. Megeshet, hogy egy elhamarkodott beavatkozás többet árt, mint használ, vagy a kívánatossal ellentétes hatást vált ki. A víz gyógyításában annak az alapelvnek kell érvényesülnie, amely az emberorvoslásnak is követelménye: nil nocere, azaz ne árts!
Dr. Harka Ákos