English version

Miror sites / Tükrözések

Vissza a kezdőlapra

Télen, ha kisétálunk a vízpartra, a jeges vizet és a havas tájat látva nemigen gondolunk a növényekre, amelyek máskor benépesítik környezetünket. Pedig a növényvilág képviselői ilyenkor is itt vannak, és még a hó és a jég alatt is tenyésznek a vízben, igaz, nem olyan feltűnően és nagy számban, mint nyáron. Virágtalan, egysejtű vagy telepes növényekről van szó, algákról, más néven moszatokról. Szinte mindenütt megtalálhatók: a havon, a fák kérgén, a talajon, de-főként a vizekben. Lebegnek a planktonban, bevonatot alkotnak a köveken, a vízinövényeken, vagy éppen az üledékben fordulnak elő.

A mikroszkóp felfedezése előtt nem is tudtunk a létezésükről, a XX. században már elektronmikroszkóppal is tudjuk vizsgálni őket. Sokáig csak a leíró rendszertan vizsgálta őket, később az élettan, majd a biokémikusok és a genetikusok kezdtek foglalkozni velük. E kutatások mögött háttérbe szorult az algáknak az élőhelyükön való tanulmányozása, ezért ökológiai szempontból meglehetősen keveset tudunk róluk.

A vizeinkben levő algák közül a lebegő életmódú, planktonikus algákról van a legtöbb ismeretünk. Jóval kevesebb az adatunk a bevonatot, biotektont alkotó algák csoportjáról. A magasabb rendű hínárnövények között élő algaegyüttesekről, a metafitonról pedig alig vannak ismereteink. Sokáig még a szakemberek sem gondoltak arra, hogy a hínáros sűrű dzsungelében milyen csodavilág rejlik. Gyakran két-három hínárfaj alkot sűrű szövedéket a víz alatt, s a víz felszínét békalencse és fonalasalgagyep borítja be. Ilyen körülmények között, tehát tápanyagban és fényben szegény környezetben is sokfele alga él. A metafitonból vett vízmintában a rá jellemző algák mellett megtalálhatók a növények száráról a vízbe sodródó kovamoszatok, a planktonból vagy a víz felületi hártyáján kialakuló algagyepből oda vetődő ostoros-, kék-, zöld- és sárgamoszatok is.

Ezen a különös élőhelyen egy olyan algacsoport képviselői fordulnak elő viszonylag nagy faj- és egyedszámban, amelyek a planktonban ritkábbak. E növénykék a zöldalgák Desmidiales rendjébe tartoznak, és szépségükért méltán tekinthetjük őket vizeink parányi ékszereinek. Egysejtűek, de fonalakká, esetleg telepekké is összekapcsolódhatnak. Sejtjeik nagyon változatos alakúak, közepük majdnem mindig befűződik, így a sejt két félből áll. A sejtfalukat változatos mintázat díszíti: lehet sima, finoman pontozott vagy szemcsés, sőt erősen dudoros is. Tüskék, különböző hosszúságú karok is fejlődhetnek rajtuk. E díszeknek, persze, fontos szerepük van az alga életében, például segítik a lebegését. A sejtfalon különböző nagyságú pórusok vannak, amelyek kocsonyás anyag kiválasztására szolgálnak. Ez csökkenti a sejtek fajlagos sűrűségét, elősegíti a lebegést. A telepet alkotó sejteket kocsonyás zsinór tartja össze. Néhány algafaj kocsonyanyéllel rögzül az aljzathoz, mások az algaevő állatok ellen védekeznek így. A kocsonya szerepet játszik a mozgásukban is: segítségével kúsznak, csúszkálnak a felületen. A kocsonya kilövellésével, óránként akár két-három sejthossznyi sebességet elérve, rakétaelvvel haladnak előre. A Closteriumok úgynevezett bukfencező mozgást végeznek: a sejt egyik vége a kocsonyanyéllel rögzül, a másik végén kibocsátott kocsonyával pedig köröző mozgást végez, megtapad, majd az ellenkező végével folytatja ezt. Egy-egy ciklus 3-35 percig tart.

Ivartalan szaporodásuk az osztódás, ennek következtében az egyik sejtfél mindig öregebb (az anyasejt félsejtje). Ivaros szaporodásmódjával különbözik a többi zöldalgától az az osztály (Zygnematophyceae, régebben Conjugatophyceae = Járommoszatok osztálya), amelybe a rend tartozik. Latin nevük jellegzetes párosodásos (conjugatio) ivaros szaporodásukra utal, amelynek során a sejt teljes protoplazmája ivarsejtté (gamétává) alakul. A gaméták párosával összeolvadnak, s egyesülésükkel zigóta keletkezik, amely vastag fallal veszi körül magát, és csak két-három hónap múlva hajt ki.

Szegényedőben van-e Desmidiaceae-flóránk? Ezeket az algákat gazdag faj- és egyedszámban főleg lápi vizekben találták meg, s elsősorban savanyú pH-t (pH=5-7) kedvelő fajokként tartják számon őket. Ilyen élőhelyből nem túl sok van hazánkban, s annak, hogy viszonylag kevés adatunk van róluk; az is oka lehet, hogy kevés a vizsgálat ezeken az élőhelyeken. A mintavételek során azt tapasztaltuk, hogy e csoportnak szokatlanul nagy a fajszámmal vannak jelen a Duna holtágrendszerében és , a vízinövényekkel benőtt tavakban, 8-8,6-os pH-jú környezetben is. A hínárosok közül a rencés, süllőhináros állományokban rendszeresen megtalálhatók.

Azt, hogy elterjedésükben döntően a pH-igénynek, a szélsőséges körülmények (például növényi tápanyagok hiánya) jobb tűrőképességének vagy versenyképességük hiányának van-e szerepe, ma még nem tudjuk biztosan. Az is rejtély, hogy jelenlétük miért kötődik bizonyos hinárfajokhoz. E kérdésekre csak élőhelyeik alaposabb megismerésével kaphatunk választ.

Ma sem lehet találóbban befejezni egy a vizek liliputi növénykésről szóló írást, mint ahogyan azt Moesz Gusztáv tette 1902-ben: “Én csak azt mondom még nektek kedves tanítványaim, hogy bár Góliátok vagytok hozzájok képest, ne resteljétek leereszkedni hozzájok; keressétek fél őket vízi hazájokban; ösmerjétek meg őket, gondolkozzatok szervezetükről, életükről, meg fogjátok - látni, hogy hálásak lesznek iparkodásotokén és úgy szemeteknek mint lelketeknek szóval ki nem fejezhető gyönyörűséget jognak szerezni".

FEHÉR GIZELLA