Tibori Szabó Zoltán és Gárdi Balázs riportja az erdélyi környezetszennyezésrol
NSZ . 2002. június 8. . Szerzo: Tibori Szabó Zoltán
Marosvásárhely, Azomures mutrágyakombinát (kép: Népszabadság - Gárdi Balázs)
Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy Romániában körülnézve észrevegyük: a környezet védelmével nem sokat törodnek. Magyarországon megszoktuk, hogy a Szamos, a Maros, a Körösök, a Kraszna, a Tisza különbözo vegyszerekkel, koolajjal, háztartási szeméttel érkezik hozzánk, de titkon azt reméljük, ez mielobb véget ér. Nemcsak magunkért aggódunk, hanem a Romániában élo emberek érdekében is: a légszennyezés, a földszennyezés náluk is súlyos bajokat okoz. Állataik pusztulnak el, az emberek tartós egészségkárosodást szenvednek, és az ország legszebb tájaira ilyen körülmények között lehetetlen turistákat csábítani. Munkatársaink azon erdélyi folyók mentén néztek szét, amelyek vize elobb-utóbb Magyarországra jut, hogy kiderítsék: mit is hoznak magukkal "békeidoben", amikor nincs látványos halpusztulás.
Pásztor az Aurul ülepítoje mellett, Nagybozintán (kép: Népszabadság - Gárdi Balázs)
- Filmezni nem szabad! Fotózni sem! - közölte ellentmondást nem turo hangon a nagybányai Aurul ausztrál-román vegyesvállalat ore. A két évvel ezelotti tiszai ciánszennyezést okozó üzem ma is féltve orzi titkait. A vezérigazgató állítólag nincs az országban, a helyettese, Ben Munteanu igazgató napokig távol van. Nincs kivel beszélni, márpedig felvilágosítással csakis ok szolgálhatnak.
Ismételt próbálkozásunkra elokerül a magyarul is tudó üzemvezeto. - Nem, a gyárba bemenni nem lehet - mondja határozottan. Aztán kedves mosollyal azt is megtiltja, hogy a katasztrófát okozó derítot megközelítsük.
- Nincs ott semmi látnivaló! - szögezi le, majd félig hátat fordítva hozzáteszi: - Sajnálom!
- És az igazgatót mikor találhatnánk itthon?
- Ki tudja?! - vonja meg a vállát.
Valamivel többet lehet sejteni a titkolózás valós okairól abból, amit a román kapuskisasszony kérdez:
- Mondja, végeztek már azokkal a peres ügyekkel ott, Magyarországon?
Magyarázom, hogy tudomásom szerint egyelore nem.
- Na látja! - szól ki a portásfülkébol, ingerültségét cseppet sem leplezve.
Körbejárjuk az 55 százalékban ausztrál, 45 százaléknyi román tulajdonban lévo üzemet. Lepusztult csorendszerek lógnak bele a gyár mellett kanyargó Zazar folyóba, amelynek medrét régen kotorhatták ki. A gyár fala mellett utcalányok kínálják magukat, a száz méterre álló rendorök éppen a radarozással vannak elfoglalva, nem háborgatják oket. Bevallják, azért néha a pénzbírság is kijár nekik, de egyéb bántódásuk nem esik.
Kimegyünk Nagybozintára. Már Misztótfalu határában megdöbbent a Láposba ömlo patak rozsdás-vöröses vize. Iskolás lányka világosít fel, hogy a bozintaiak fele, a falunak a derítohöz közelebbi része ma sem használja a kútvizet. Amióta a cián bejutott a kutakba, azóta az emberek félnek. A határt sem vetették már be két esztendeje.
Felmegyünk a régi, ma már használaton kívüli deríto tetejére. A lábam belesüpped az idoközben porrá száradt zagyba. - Aranyhegy - mondogatom inkább magamnak. Hiszen ebben a zagyban állítólag még mindig rengeteg az arany. Rengeteg? Tonnánként néhány milligrammnyi. Ezt vonják ki Aurulék, hogy a por formájában kinyert aranyat külföldön öntsék majd formákba.
Békás város mellett aszfaltgyár füstölög (kép: Népszabadság - Gárdi Balázs)
Az akác megkapaszkodik még az aranyhegy tetején is. Innen fentrol remek rálátás nyílik az "új" derítore, amely a két éve történt gátszakadásával a tiszai katasztrófát okozta. Mára megjavították a gátat, sot a falu feloli oldalon már biztonsági gát is épült. A derítot azonban megközelíteni sem lehet, szögesdrót kerítés veszi körül az egész létesítményt. Nem is vágyik közelebb az ember, innen fentrol is ijeszto a látvány. Több százmillió köbméter zagy úszkál a ciánvegyületekben feloldva, s a környék lakosai nemigen bíznak abban, hogy a muanyag fóliával bélelt derítobol valóban nem szivárog a méreg.
A gát alatt öreg kecskepásztorral találkozunk. Rózsaszínu fóliadarab alá bújik az eso elol. Üvegesrekeszre helyezett vécéfedélen ül naphosszat, míg a kecskéi legelnek. - Nincs baj, a kecskék szeretik ezt a füvet, s még egyikük sem betegedett meg tole - magyarázza az öreg. Az sem zavarja, hogy a régi deríto alatti cso a fekete zaggyal kevert vizet egyenesen a patakba okádja. A patak valahol lejjebb a Láposba torkoll, s a méreg onnan a Szamoson keresztül a Tiszába is eljut. A román környezetvédelmi szakemberek bizonyára arra számíthatnak, odáig a méreg már annyira felhígul, hogy nem képes túlságosan sokat ártani.
Itt, Nagybozintán, nem a patakszenynyezés foglalkoztatja az embereket. Arra kíváncsiak, hogy tartja-e magát az Aurul vezetosége az idén is a két évvel ezelott kötött alkuhoz, és kifizeti-e nekik azt a termést, amitol a mérgezett földeken elesnek. Eddig fizettek, és így sokan jobban jártak, mint ha megmuvelték volna azt a kis földet - meséli a kecskepásztorhoz érkezett biciklis fiatalember.
Mesterséges horgásztó a festészet hajdani fellegvára, Nagybánya felett (kép: Népszabadság - Gárdi Balázs)
Felmegyünk a herzsai ólombányához. A Zazar vize már a bánya alatt vörössé válik, a kör alakú derítokbol folyik a méreg, de senki sem törodik vele. A nehézfémekkel szennyezett vízben ott úszkál a falu háztartási szemete. Hová tehetnénk máshova? - kérdeznek vissza a helyiek.
Mire visszaérünk Nagybányára, az Aurul kapusfülkéjében már új orök vannak. Persze ok is tudják, hogy megszegtük a fotózási tilalmat.
- Miért fotóztak? - szögezi nekem a kérdést a kapusfülkét orzo asszonyság.
- A gyáron kívül talán szabad. Nem? - próbálom menteni a menthetetlent.
- Maga beszél románul? Szóval román... - puhatolózik tetotol talpig méregetve az asszony. Érzem szavaiban, tekintetében a szemrehányást: román létemre nem velük tartok, pedig a külföldi sajtó eddig is csak bajt hozott rájuk, munkahelyeket veszítettek el. Az igazgató persze most sincs itt, bár nehéz elképzelni, hogy az udvaron álló elegáns terepjárók a munkásokéi lennének. Az Aurul tovább orzi a titkait. Az aranyügyletben persze a román állam is benne van, sot egyes hírek szerint az egykori Securitate átmentett tagjaitól sem teljesen idegen a vállalkozás. Talán ezzel is magyarázható, hogy minden gyorsan és tökéletesen elsimul körülötte, s hogy tulajdonosai, vezetoi az okozott kárért mind a mai napig még lelkiismeret-furdalást sem éreznek. Miket beszélek? Ipari lelkiismeret-furdalás? Pontosabb lenne, ha azt írnám: még elnézést sem kértek.
Ha az egykori Zazar menti Barbizonba látogató hírességek, a magyar festészet nagyjai meglátnák, hogy kedvenc városkájukból mi lett, menten belepusztulnának! Az egykor áttetszo levegojérol híres Nagybányán ma már a Romplumb és a Phoenix muvek füstje a megszokott. Elviselhetetlen a légkör.
A Gutin túlsó oldalán, Feresti község határában aszfaltgyár szennyez. Fekete füstje betölti a tájat. A rozsdás berendezések sci-fi-be illo tájjá változtatják Máramarosnak ezt az egyébként tündérszép völgyét. Fotózni persze tilos. Köhögo öregember jön ki a gyár mellett álló fogadóból. Kérdezem, miért nem a szennyezés miatt tiltakozik. - Egyedül? Nem tudja, hogy itt mindenki csak önmaga érdekét nézi-védi? Uram, itt a gazdasági érdek mindennél elobbre való, az én tiltakozásomnál aztán foképp - válaszolja.
Majszintól természetvédelmi zónába lépünk, a Radnai Havasok Természetvédelmi Park területén vagyunk. Éppen vásárt tartanak a faluban. Bocskoros, népviseletbe öltözött asszonyokkal elegyedek szóba, egyikük módfelett közvetlen, szereti a külföldieket, olykor szívesen meg is vendégeli oket. A fia is külföldön van valahol, ott dolgozik. Talán jótettét valaki ott a messze idegenben majd a fiának visszaadja. Megtelik a szeme könnyel. Igen-igen, mondja, a fiatalok zöme elment már, mert a bányák bezártak, az azokat kiszolgáló ipart felszámolták, a földbol pedig megélni nem lehet. Az öregek maradtak csak itthon, azokat eltartják az állatok, és az a kevés, amit a föld megterem.
Borsabány, régi zagytározó (kép: Népszabadság - Gárdi Balázs)
A bánya csökkenti alkalmazottainak számát - derül ki késobb Borsabányán, az 1930 méter magas Toronyága lábánál. Ez a bányavállalat a nagy ciánszennyezést követoen, amikor a hóolvadás következtében a nováci deríto gátja megcsúszott és átszakadt, nehézfémekkel mérgezte meg a Tiszát. Itt már kedvesebben fogadnak. Danci Petru muszaki igazgató felvilágosít: a nováci gátat azóta rendbe hozták, de lassan mindent felszámolnak. Nem éri meg a bányászat, mert az itteni érc nagyon kevés színesfémet tartalmaz, s azt már kizárólag állami szubvencióval lehet felszínre hozni. A munkások egyharmadát már elbocsátották, több bányajáratot máris bezártak.
Az igazgató kérésére Dan Albert mérnök, a gyár környezetvédelmi osztályának vezetoje kísér el a Colbu I. derítohöz. Az osztályvezeto Petrozsényben végezte a bányamérnökit, egyébként Érmihályfalváról származik, és magyarul is jól beszél. A félelmetes tárolók, a Colbu I. és II. éppen a település felett állnak, gátjuk azonban szilárdnak tunik, s az elsobol kifolyó víz szemmel láthatóan tiszta. Igaz, ezeket a derítoket csakis akkor használják, ha a novácival valamilyen baj történik. A környék tele van szeméttel. Dan mérnök szerint az utat a helyi önkormányzattal közösen kellene tisztítaniuk. Pénze azonban erre sem a bányavállalatnak, sem az önkormányzatnak nincs. Megdöbbento adatot hallunk: a település mintegy 30 ezer lakosa közül csaknem tízezer már külföldön dolgozik.
Leereszkedünk a Maros völgyébe, majd onnan kapaszkodunk fel ismét a Keleti-Kárpátokba. Az 1907 méteres Csalhó lábánál, Békás városában, ahol hajdanában a helyi cementgyár ontotta a port a környékre, ellepve a Békás-szorosig mindent, ami útjába került, ma már a legnagyobb légszennyezést szintén az aszfaltgyár okozza. Füstje betölti az egész völgyet, felkúszik a völgyzáró gátig, s a kamionok kipufogógáza egyenesen üdítoen hat az aszfaltbuzben. A forró aszfalt persze a teherautókon tovább gozölög, füstöl végig az úton, egészen a városig. A régi cementgyárat évekkel ezelott bezárták, az új, a német kézben lévo Moldocim pedig környezetkímélobbnek látszik. Persze a finom fehér por azért csak kijut a kéményekbol.
A természet károsítása másutt sem csekélyebb mértéku. Hargitafürdon például kaolint bányásznak, de a patak vize ugyanolyan vörös, mint a Zazaré Nagybányán. Állítólag a savas bányavíz teszi ilyenné, mások szerint a vastartalmú ásványvíz. A Madarasi-Hargita csúcsainak hátat fordító Ózon Szállóval szemben itt fent is hatalmas deríto éktelenkedik a Hargita csöndjében. A benne összegyult szennyvíz semmiképpen sem használ a természetnek. Az itteni bányát nemrég szatmári román vállalkozó vette meg, és egyelore nem látszik valószínunek, hogy megváltó technológiai fejlesztésekre készül. Az új tulajdonos birtokába került egyébként a Gyergyószentmiklós és Csíkszereda közötti Vasláb dolomitbányája is.
A hargitai fennsíkon termálfürdot találunk, a fiatal bártulajdonos elmondja: a vlahicai bányát a nyolcvanas évek elején bezárták, a szentkeresztbányai vasmu mára már alig muködik. - Dollárpapának kell eljönnie - így a báros -, hogy megvegye az egész gyárat, és talpra állítsa.
Visszatérünk a Maros völgyébe. Itt az egyik legszennyezobb üzem a marosvásárhelyi Azomures mutrágyakombinát, amely megállás nélkül ontja kéményein a sárga és a fehér mérget. Az ammónium alapú gáztól a környéken lakók fulladoznak - állítja a gyár mellett állatainak füvet szedo idos ember -, de ezzel senki sem törodik.
Hasonló nemtörodömség jellemzi a kiskapusi vegyipari kombinátot is. Errol a gyárról tíz évvel ezelott egész Európát megrázó képsorok készültek. Fekete volt itt akkoriban minden, a juhnyájat beleértve. Azóta a régi, korom alapú gumigyárat bezárták, de a megmaradt részlegek tovább ontják a városra a mérgezo kadmium- és cinkvegyületeket. A régi üzem megfeketedett vasszerkezetét a helyi cigányok igyekeznek leszerelni, elhordani, ócskavasként értékesíteni, és ezért az orökkel gyakran konfliktusba keverednek. De hát mit tehetnek? Valamibol meg kell élnie a sok munka nélkül maradt családnak. Egyesek a betonoszlopokat csákányozzák, hogy az azokban lévo betonvasat megkaparinthassák. Azt is el lehet adni ócskavasnak, sot az újrahasznosítható darabokat az építkezéseken is megvásárolják.
Kiskapus foterén fiatalasszony mossa az egyik üzlet ablakát. O sem szereti, hogy kollégám fényképezi, de odébb önmagát kínálja a másik fotótéma, a reklámtábla, amelynek felhívása - a környezet láttán - mindenképpen sokkoló hatású: Ne felejtse! A környezetvédelem valamennyiünkön múlik!
Megérkezünk Zalatnára. Az Erdélyi-érchegység gyomrában rejlo arany és ezüst hazája kezdodik itt. A helyi Ampellum üzemet azonban annak idején a réz újrafeldolgozására, illetve réz- és magnézium-szulfát gyártására építették. A szulfátokat tartalmazó vastag füstöt a gyár kéményei a magasba vezetik, onnan a szél a legkisebb porszemet is visszahozza a városkára. Valamikor, még a kommunista idokben, a hegy tetejére is építettek egy hatalmas kéményt. Az volt az elgondolás, hogy azon keresztül vezetik majd ki a mérgezo füstöt a magasba, hogy onnan meszszebbre szórja szét a szél. Ez már nem muködik. A gyár mellett egy fiatalember lemondóan legyint: bizony, ez a mérgezo füst augusztusra már valamennyi fán elsárgítja a levelet, az erdo siralmasan néz ki olyankor.
Zalatna apokaliptikus látványa után a verespataki deríto képe szinte üdítoen hat. Pedig az egykori aranybányaközpont gazdag története éppen ezekben a hónapokban közeledik a végéhez. Kanadai-román vegyesvállalat kapta meg évtizedekre koncesszióba a területet, és azt tervezik, hogy a falu alatt rejtozködo 300 tonna arany- és 1600 tonna ezüstkincset, Európa legnagyobb nemesfémkincsét úgy fogják kitermelni, hogy néhány települést eltüntetnek a föld felszínérol. Az emberek meg vannak rémülve, attól tartanak, hogy a külföldi befekteto földönfutóvá akarja tenni oket, hiszen el kellene hagyniuk a falujukat.
A 75 százalékos arányban kanadai kézben lévo Rosia Montana Gold Corporationt (RMGC) azonban ez kevéssé érdekli. A kanadai tulajdonos, a Gabriel Resources Ltd. számításai bizonyítják: ahhoz, hogy a kincs felszínre és onnan bankok trezorjaiba kerüljön, 225 millió tonna ércet kell kitermelni, porrá zúzni és feldolgozni. Ekkora mennyiség kitermelése azonban csakis felszíni fejtésekbol képzelheto el. Kiszámították: a kutatási, kárpótlási és termelési költségeket is magában foglaló 295 millió dolláros beruházás busásan megtérülne. Hiszen egy uncia (körülbelül 30 gramm) arany kitermelése 107 dollárba kerülne, miközben annak londoni fémtozsdei értéke mára már túllépte az unciánkénti 320 dollárt, s továbbra is növekedni látszik. A tiszta nyereség másfél és kétmilliárd dollár között várható, lenne tehát boven mibol tisztességesen kárpótolni a helyieket. Az RMGC ugyanakkor a Verespatakot hátrányos helyzetu térséggé nyilvánító törvény alapján mindennemu adó alól mentesül, importjaira pedig vámmentességet élvez.
Csak az Albarnus Maior nevu helyi egyesületbe tömörültek - mintegy 250 család - tiltakoznak a kitelepítés ellen. Idos emberek, akiknek többsége egykoron a falu alatt húzódó aranybányákban dolgozott, akiknek régebben saját bányáik voltak a környéken, akiknek a faluban házuk van, s akik most, nyugdíjas korukban nem akarnak hurcolkodni. Azt beszélik, a kanadai vállalatnak, a Gabriel Resources Ltd.-nek valójában pénze sincsen, különben miért bocsátott volna ki amerikai és kanadai brókercég szervezésében részvényeket, hogy a projekthez szükséges tokét összeszedje. Ha tehát nincs pénzük, mibol fogják majd kárpótolni a falu lakóit?
Verespatak fotere régi, elhagyott épületeivel nyomasztó látvány. Az egyik házban egy férfi, Lula Miklós, aki 30 éven át dolgozott a helyi bányákban, s aki jól tudja, hogy a falu alatt olyan lyukacsos már a hegy, mint a svájcer, alig akar velem szóba állni. Rosszallják az új urak, ha idegenekkel, foképp külföldi újságírókkal beszélgetnek. - Tudja, itt mindenkirol mindent tudnak. Hogy honnan? Isten a megmondhatója!
Verespatakon az a hír járja, hogy miután a kanadaiak két évvel ezelott az elso próbafúrásokat elvégezték, okádni kezdtek a tehenek, a meggyfák többé nem teremtek. - Valami sugárzás szabadulhatott ki a mélybol... Merthogy azt a sok aranyat a föld sem adhatja ingyen - állítja elgondolkodva özv. Székely Józsefné Bereczky Gabriella nyugdíjas tanítóno.
Az Aranyos Erdély egyik legszenynyezettebb folyója. Az aranyosbányai aranybányák derítoibol - foképpen pedig a sesevölgyibol - tavasszal menetrendszeruen kifolyó savas vizek és ciánvegyületek a folyó élovilágát mára jószerével kipusztították. Ehhez idonként a tordai vegyi üzem is hozzájárult. Az Aranyos a Marosba folyik. A Maros pedig a Tiszába...
Hasonló a helyzet Kolozsváron is, ahol a Terápia Gyógyszergyár és a környék állathizlaldáinak szennyvizétol a Kis-Szamosból a halak már nagyrészt kipusztultak. Halottá vált ez a folyó is, amelyik Dés mellett találkozik a Nagy-Szamossal, s onnan Szamos néven folytatják közös útjukat - ugyancsak a Tiszáig. Désrol a Szamos magával viszi a papírkombinát szennyvizét is, amelynél talán csak a mezoségi kisvárosra kibocsátott mérgezo gázok okoznak nagyobb kárt.
Az elmúlt évtizedek iparosítási politikájának következtében Romániának súlyos környezeti gondokkal kellett szembenéznie. Néhány héttel ezelott maga Adrian Nastase kormányfo vallotta be, hogy a moldvai Suceava és Vaslui megyék mellett az erdélyi Kolozs, Máramaros, Fehér, Szeben és Maros megyék a legszennyezettebbek közé tartoznak. A román kormány elso embere szerint annak ellenére, hogy az országos környezetvédelmi akcióprogram valamennyi helyi közösségrol és ipari létesítményrol konkrét intézkedéseket tartalmaz, "a környezetvédelmi eloírásokat az érintettek nem minden esetben tartják tiszteletben".
Románia nem képes finanszírozni azokat a környezetvédelmi beruházásokat, amelyekre pedig égeto szüksége lenne. Külföldi befektetokre vár, s azt reméli, azok majd behozzák az ehhez szükséges technológiát, pénzt és tudást. Csakhogy a külföldi befektetoket legtöbbször csupán az aranyhegyek gyomrában rejlo kincsek érdeklik.
Erdély, 2002. június