2001.03.16.
Egy tévés közvélemény-kutatás 2001. március 12-én kimutatta, hogy a véleménynyilvánítók négyötöde szerint elkerülhető lett volna az idei felső-tiszai árvíz, s csak minden ötödik fogja ezt fel elkerülhetetlen természeti csapásként.
Szerintem az idei árvíz és árvízveszély (miként a tavalyi, meg a jövő évi is) elkerülhetetlen természeti csapás – immáron. Való igaz, hogy emberi gondatlanság idézte elő azt a helyzetet, ami ma már elkerülhetetlen természeti katasztrófát jelent számunkra.
Ugyanis nem valamilyen, évszázadok óta soha nem tapasztalt, özönvízszerű csapadék és nem valamilyen, soha nem látott mennyiségű hó elolvadása okozza – immár menetrendszerűen – az árvizet és a rekordokat döntögető magas vízállásokat a Tiszán. De nem is a magyar vízügyi igazgatás valamiféle hanyagsága vagy felkészületlensége. Lehetnek a gátak toronymagasak is, akkor is átszakítja őket az áradat, ha az, mint most is, 24 óra alatt 8 métert, 12 óra alatt 4 métert képes emelkedni.
A kopár, mediterrán hegyvidékeken a települések nem a folyók, patakok völgyébe épültek, hanem felhúzódtak a hegytetőre, a sziklás hegyoldalra. Miért jobb nekik ott? Mert az ottaniak, hogy az alig csörgedező patakocskák, vagy éppen a kiszáradt patakmedrek egy-egy zápor után vad áradattá változnak egy-két óra leforgása alatt, s könnyedén félresöprik, elmossák a gátakat. A kopár mediterrán hegyek talaj és növényzet nélküli sziklás hegyoldalain nincsen ugyanis semmi, ami visszatarthatná, lefékezhetné a lehulló esővizet. Akár a háztetőn: a cserepeken még szépen, egyenletesen folydogál lefelé az esővíz. De amint eléri az ereszt, a csatornát, hirtelen és nagy erővel zuhog rajta le a víz. Az eső elmúltával pedig kisüt a nap, s rövid időn szárazzá válik a tető, az eresz, a csatorna. Ilyen a mediterrán folyó is. A Tisza persze nem mediterrán folyó, nem is volt az soha. Vízgyűjtő területe a „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”. A hegyoldalak talajtakaróját gyökerével megtartó erdő és a növényzet szivacsként szívja fel, párologtatja el, szűri meg, tartja vissza, lassítja le a hegyekre hulló csapadékot, az ott elolvadó hólét, s a vizet csak apránként, módjával csorgatja le a patakokba és folyókba, hogy az kitartson még a nyári aszályban is. Így volt ez a Tiszával Petőfi idejében s még sokáig.
A világ szegényebb országai rákényszerülnek arra, hogy természeti erőforrásaikat feléljék. Kénytelenek megtenni ezt akkor is, ha ez természeti katasztrófák árnyékát vetíti előre: gondoljunk az esőerdők irtására a trópusi vidékeken. A Felső-Tisza vízgyűjtőjét az 1990-es években érte el a kényszerpályán mozgó ukrán gazdasági nyomás: elkezdődött ott is az erdők válogatás nélküli tarvágása, kiirtása, a faanyag értékesítése. Az Ungvári Állami Egyetem botanikusprofeszszora megkongatta a vészharangot, látván az átgondolatlan fairtást és ennek következményeként a havasi növénytársulások leromlását. A Természet-Búvár folyóirat 1994/3. számában figyelmeztetett minket is a veszélyre, megjósolván az évtized végére rendszeressé váló árvizeket, amelyeket Kárpátalja lakossága még nálunk is inkább megszenved. Figyelmeztetése természetesen süket fülekre talált a határ mindkét oldalán. Váratlanul, hirtelen áradással veszélyezteti, vagy önti el Kárpátalját és Bereget a Tisza – immár évi rendszerességgel –, s az egyes települések csak abban reménykedhetnek, hogy átszakad a gát – de valahol máshol, ahonnan nem feléjük folyik el a víz. A legerősebb, legmagasabb gát sem bírja ugyanis elviselni a mediterrán „torrens” folyókra jellemző, időről időre jelentkező, hirtelen, löketszerű áradásokat. Azokat, amiket most kezdünk tapasztalni a Tiszánál. Nem a folyó gonosz: tiltakozása jeléül teszi ezt a természet, figyelmezteti az embereket az eszeveszett önpusztítás következményeire. Lecke ez, amit még mindig nem akar megérteni, felfogni – nem a vízügy! – a politika!
Sajnos már most is késő lenne akár nemzetközi egyezményekben garantálni a vízgyűjtő terület hegyvidékein az eredeti növénytakaró visszaállítását. Az új erdő felnövekedése évtizedeket venne igénybe, s a talajtakaró a záporokkal és a hóolvadással évről évre gyorsabban mosódik le, tűnik el. Az egyre több hordalékot szállító víz nyomása és gátkikezdő, gátmegbontó ereje egyre nő. Százéves zagytározó gátakat taszít félre a lemosott talajjal megnehezült, hirtelen áradó patakok vize, mint a romániai Nagybányánál tavaly. Ezért pusztult ki – az árvíznek „köszönhetően” szerencsére csak átmenetileg – a Tisza élővilága 2000-ben, ami ciánszennyezésként híresült el. És ez még nem minden: a sok lemosott talajt hordalékként magával hozó víz folyása a síkságra érve lelassul, s elejti a hegyekről magával hozott talajt, homokot, kavicsot a medrében. Ezért a folyó medre egyre magasabb lesz, s a gátakat végül a templomtorony magasságáig kellene felhúzni, vagy folyamatosan kotorni kellene a folyót teljes hosszában. A természet megbüntet minket, az árterület mentén élő romániai, ukrajnai, magyarországi lakosságot. Hirtelen nem is kínálkozik hosszú távú stratégia a jóvátételre: bizonyára arra kényszerülünk majd, hogy hatalmas vésztározókat alakítsunk ki, vagy tűrjünk meg kényszerűségből. Az új évezred új Ecsedi-lápjait, a XX. század végi, kelet-európai környezetgazdálkodás „diadalát” jelképző, jogos örökségét most erőszakkal visszahódító, új, tiszántúli mocsárvilágot.
Dr. Tózsa István
geográfus