Magyar Nemzet 2000. február 23.
A csillag neve üröm
“Mikor az harmadik Angyal trombitált vólna, leesék az égről egy nagy csillag, mely ég vala, mint egy szövétnek, és esék az folyóvizeknek harmad részére, és az vizeknek forrásira. Az csillagnak neve pedig üröm. Változék azért az folyóvizeknek harmadrésze ürömmé, és sok emberek meghalának az víztől, hogy keserűkké löttek vólna.”
Így írja a Jelenések könyve.
Egyelőre még csak a halak halának meg, és a kagylók és csigák meg a rétisasok, a vidrák, az őzek és mindenféle parányi lények.
Nem metaforikusan értem, amit mondok, hanem szó szerint. A cián, abban a töménységben és tömegben, ahogyan meg kellett ismerkednünk vele, maga a gyűlölet. Tudom, ez eretnek beszéd, ez az, ami a mai tudományos közvélekedésbe nem fér bele. De mindaddig, amíg nem vagyunk képesek az értelmünkkel is belátni, hogy a fizikai jelenségeknek is, minden emberi véleménytől függetlenül is, esztétikai, morális, sőt vallási jelentésük is van, önmagukban véve, ki leszünk szolgáltatva az önmagát értéksemlegesnek valló technika és tudomány tébolyának, amelynek az értéksemlegességről vallott nézete maga is már a legsúlyosabb skizofrénia jele; mintha bizony a dolgokról le lehetne választani a színt és a hangot, az illatot vagy a hidrogéncianid maró bűzét, a jót és a rosszat. Amíg a dolgok szívéig el nem érünk, mindig meg fogják tudni magyarázni nekünk, a módszer jó, csak emberi mulasztás okozta a bajt; míg kietlen és üres nem lesz újra a Föld. Ahol ciánmocsarakat telepítenek, mint Nagybányánál az Aurul Rt. és az Esmeralda Exploration, ott a gyűlölet tengerét akarják létrehozni.
Nem is olyan nagyon tudat alatt.
Eszem ágában sincs olyasmit állítani, hogy ezt a gyűlöletet eleve nekünk, magyaroknak szánták; mintha eleve már a Tisza meggyilkolása lett volna a cél. A Földdel szembeni gyűlölet vezérli azokat, nem is olyan nagyon tudat alatt, akik létrehoznak egy ciántavat. Ez az a tudományosság, amely minden fejlettsége ellenére is – sőt éppen e fejlettsége miatt –, a szemmel látható (hát: ma még látható) evidenciákat semmibe véve a Föld kitüntetett hely voltát nem képes észrevenni, hanem erőnek erejével be akarja bizonyítani, a Föld csak ugyanolyan égitest, mint a többi bolygó; és addig nem is nyughatik, míg a Föld felszínét olyanná nem fogja változtatni, mint amilyen a Holdé vagy a Marsé.
A napokban hallottam a rádióban a hírt, a tiszai agyagban élet nyomaira bukkantak. Örvendetes hír; arra emlékeztet, mint amikor azt hitték, élet nyomaira bukkantak a Marson.
Kik mérgeznek kiket? Olvasom, a zazariak nagyon nem akarták ezt a ciánülepítőt, még élőláncot is alkottak ellene; mint mi, nem is olyan rég, a vízlépcsőrendszer ellen, Pesten és Budán. De hát hiába tiltakoztak. Azt hiszem, senkit sem érdekel, az élőláncot alkotók közül ki volt román, ki volt magyar. Olvasom, a Láposon s a Szamos erdélyi részén valószínűleg azért nem volt a tiszaihoz hasonlítható halpusztulás, mert úgysem nagyon voltak már bennük halak. Kik mérgezték meg a folyókat? Egy román bányavállalat s az Esmeralda Exploration, Ausztráliából. Hogy került az ide? Elmentek az oroszok, megjött az Esmeralda. Olvasom, először ki sem akarták nekik adni a ciánozási engedélyt; de megjelent Virgil Magureanu úr, a román hírszerző szolgálat egykori igazgatója, és ez az úr, hogy összevonjam a dolgokat, feleségül vette a kis Esmeraldát, vagy ő lett az apósa, egyre megy, mindjárt lett engedély. Pusztulnak a zazariak meg a nagybányaiak is, nemcsak a tiszai élet.
A közös magyar–román múltnak ez a legújabb fejezete a magyar–román barátságnak aligha tett jót. Kétségbeesésünk és dühünk kiálthatna hangosabban is, mint ahogy kiált. Ők még nálunk is kevésbé boldogulnak azzal a dögvésszel, amely ma a Földet sújtja. Az a méregzuhatag, amely egy barna patakon, aztán a Zazaron, aztán a Láposon, aztán a Szamoson, aztán a Tiszán lezúdult, mint a halál dominójátéka, elképesztő technológiai viszonyokra utal. Igazából azonban egyetlen, nagy és szinte végtelen hatalmú ellenségünk van, az elvontság szelleme, népszerűbb nevén a Sátán. Ő az, aki nem lát semmi mást, csak a meddőhányó salakjába rejtett aranyat – mint a népmesében. Elvont összefüggéseket lát csupán, főleg gazdasági összefüggéseket; az élet neki semmi. Rajtunk való hatalma jelenleg szinte teljes. Félreértettek, ha azt hiszik, a tudomány ellen beszéltem; dehogyis. Ám az emberi tudásnak, a tudománynak is, az élet szolgálólányává kell válnia. Nem valamely elvont életének, hanem a földi életének, úgy, amint isteni erők évmilliók alatt létrehozták. Ez pedig sok fáradozást kíván tőlünk is: bátorságot is, meg munkát is, és tanulnunk kell magunknak is. S nem utolsósorban újra kell gondolnunk a magyar külpolitikát is. Nemcsak a folyók folydogálnak: fújhatott volna a szél is, Muhi felől.
Karátson Gábor
(A szerző író, festőművész; a beszéd a Kossuth téren, a 2000. február 20-i gyászdemonstráción hangzott el.)